Váróterem. Fél tucat ember üldögél, majdnem mindegyiküknél okostelefon, azon pötyögnek. Két-három embernek még kábel is lóg a füléből – jól láthatóan hallgatnak valamit. Talán zenét. Villamoson, metrón ugyanez. Parkokban. Ebéd közben, randevún, társaságban. A fodrásznál. Ha tehetik, a kezelés alatt is, ha úgy adódik, akkor csak fél kézzel. Kollégák ülnek egymás mellett, és a telefont nyomkodják. Nem beszélgetnek, a másik nem érdekes, mert ami érdekes, ott van a telefonban.
Fura, szürreális világban érzem magamat, ahol a többség már nincs jelen, hanem teleportálja magát a virtuális világba, a maga által kreált és uralt világba, ahol az élményt, a látványt, a hangzást, a kívánt tartalmat mind maga idézi elő, maga dönt felőle. Hogy közben hol tartózkodik a teste, hogy kik vannak körülötte, hogy történik-e valami érdekes, mindez az érzékelésének perifériáján is túlra került. A világ immáron megszűnt létezni, már nincs fa, nincsen környezet, nincsen madárfütty, mert nincsen jelenlét. Már nincsen csinos lány, jóképű srác, mert ha ilyen meg is jelenne, nincs aki észrevenné – ahhoz fel kellene nézni a kicsiny képernyő bűvöletéből.
Rettenetes új kábítószer jelent meg, amely nem szorul arra, hogy tiltsák vagy engedélyezzék, mert alattomos, elrejti magát, és észrevétlenül hat: ingerfüggőség. Ingerfüggő emberek szaladgálnak, akik rászorulnak arra, hogy ingereket adjanak nekik, mivel maguk képtelenek előállítani. Eszközökre szorulnak, hogy azon keresztül, mintegy infúzióként (fülbe vezetett kábelen) kapják meg az éltető ingert, az izgalmat, az újdonságot, a becsomagolt álmot, vágyat, az életérzést, a hangulatot, a zenét. Mindent, ami eltünteti bennük a csendet, az ürességet, az unalmat, azt, hogy az élet a maga természetességével nem gyártja futószalagon az ingert, vagy nem úgy. Ha kevés inger éri őket, frusztráltak, idegesek, feszültek lesznek: elvonási tünetek, ingeréhség, fokozódó céltalanság és unalom.
Ha valakinek növeljük az ingerszintjét, az már egy csomó dolgot nem vesz észre maga körül, nem képes reagálni rá, nem tud koncentrálni, szemlélődni, mert ahhoz neki is részt kellene vennie a folyamatban, reflektálnia kellene, kapcsolatot teremteni a jelenséggel. A digitális, a virtuális, a mediatizált ingerözön azonban nem tart igényt rám, csak jön, csak árad, hömpölyög, fokozhatom a sebességet, szűrhetem az információt, pillanatonként váltogathatom, hogy mi hasson rám éppen, mire éhezem.
Pornó, zene, vidámság, szomorúság, film, újság, hírek, bulvár, fotók, kommentek, tragédiák, drámák, divat. Nem kell azzal bajlódni, amit nem értek elsőre, mert már tova is tűnt a felgyorsult időben, vagy ami túl sok energiát követel, azt el is kapcsolhatom, léphetek tovább. Nem kell! Csak a pillanatnyi kielégülés, a figyelem feloldása az inger kábulatában, a passzív sodródás, amelyben a válogatás az egyetlen aktivitás. Nincs külvilág, nincsen senki, csak én és az inger. Adagolhatom magamnak, nincs határ. Passzívan, nem kell semmit tennem azon kívül, hogy “szabályozom a tartalmat”, az igényeimhez szabom. Lesz beszédtémám, mindenkinek lesz, egy csomó “hallottad?”, “olvastad?, “láttad?”, “mit szólsz hozzá?” kezdetű szöveg áll bevetésre készen, és aki benne él a virtuális világban, az jó eséllyel “képben van”.
Forrás: Ferfihang.hu
