Az alábbi írás a Tomcat-féle Droidzónáról számazik. Érdekes írás - és milyen igaz!

"Hogy miért nem szeretek megrendelésre programozni? A Megrendelő nevű droidfaj miatt. Ez az oka, amiért harmincéves kor fölött igen kevesen maradnak szabadúszók. Akik igen, azok vagy mazochisták, vagy le vannak égve, és muszáj.

A Megrendelő eleinte teljesen normálisnak látszik. Valamilyen kisebb-nagyobb kft képviselője, és szeretne X dolgot, általában weboldalt. A Megrendelők közös vonása, hogy semmilyen téren nincs semmi közük informatikához, számítástechnikához, sőt, semmilyen műszaki dologhoz. A Megrendelő rendszerint egy cerkófmajom értelmi képességeit igénylő dologgal foglalkozik, vagyis megvesz egy dologból sokat, majd eladja drágábban. A két mozzanat közé kell valami reklámféleség, és Megrendelőnk a XXI. század második évtizedére eljutott végre a weboldal fogalmához.

Azt persze ne képzeljük, hogy a Megrendelőnek van fogalma arról, mi kell egy weboldalra 2012-ben. Megrendelőnk még mindig 1996-ban van leragadva, és úgy gondolja, a weboldal egy prospektus, amit oda lehet adni a sok hülye vevőnek. Helló, ezek vagyunk, ezt áruljuk, vegyél. A webáruházat, az on-line megrendelést, a rendeléskövetést és hasonló dolgokat a fehér ember vudumágiájának hiszi, és úgy gondolja, bőven elég, ha kiírja a netre, hogy a cége létezik. Ezzel máris előrébb tart, mint a konkurrencia, akik bőven elégnek tartják a telefonkönyvben való megjelenést, s ezzel ők is leköröztek egy harmadik konkurrenciát, aki babonásan retteg attól, hogy felhívják, és még a telefonkönyvben is titkosíttatja a számát. Egyébként élek a gyanúperrel, hogy Magyarországon nem is annyira a gazdasági helyzet miatt szűnnek meg rekordmennyiségben a cégek, hanem mert elmaradott idiótákkal van tele az ország, akik azt hiszik, hogy egy HTML dokumentum egyenesen a siker csúcsára repíti őket, a vásárlók meg majd írjanak levelet, küldjenek faxot meg hívogassák telefonon a Gizikét, ha akarnak valamit. Üzenetküldő form nem kell.

Megrendelő ezután leül az emberrel, és elkezdi megpofázni, hogy mit is kéne csinálni. Rettentő rutin kell ahhoz, hogy az ember helyből ne kenje szét a saját arcát egy orbitális facepalm keretében. Megrendelő ugyanis ilyenkor előráncigálja tizenéves korából megmaradt emlékeit a kilencvenes évek első weboldalairól, és közli, hogy ő olyat szeretne. Nagy nehezen rá lehet vezetni, hogy nem az kell neki, mert az már akkor is ciki volt, de ehhez is évtizedes rutin kell. Megrendelőnk ezután tévedhetetlen magabiztossággal elkezdi felvázolni, hogy mi minden kell neki a funkciók terén, aztán jól bele is bonyolódik, amikor felvilágosítják, hogy egymásnak ellentmondó dolgokat kér, végül sikítva hanyatt zuhan a székkel, amikor közlik vele, hogy amit kér, az mennyibe fog kerülni és meddig tart. Ezután hebegve-habogva elkezd leadni az igényeiből, végül megmaradunk egy hóttprimitív, majdhogynem statikus oldal tervénél, amiért természetesen még mindig képtelen piaci árat fizetni, mert ő úgy gondolta, hogy ez maximum harmincezer. A Megrendelők 90%-át itt küldi el a sunyiba a team, a maradék viszont kínkeservesen rábólint egy többé-kevésbé elfogadható árra, így a munka megkezdődhet. Az a 90% végül 10-20 ezer forintokért dolgozó kontárpistikéknél köt ki, de neki az a minőség is megfelel, ezért van tele a magyar web olyan kotvány oldalakkal, amilyenekkel. A pistikék meg azt hiszik, ők a webszakma, a piac fontos szereplői.

Első körben a designer kolléga sóhajt egy weltschmerzeset, leül a Photoshop elé, és megpróbál az elvárásoknak megfelelően összehozni valami olyasmit, amitől nem ég le csontig az arca. Megrendelő a munka ezen fázisában tévedhetetlen tervezőguru szerepében tetszeleg maga előtt, és úgy gondolja, eljött az ő nagy pillanata, hiszen végre kipróbálhatja magát a vizuális design terén. Folyamatosan ostobábbnál ostobább módosítási kérésekkel bombázza a designert, mint például: azt egy kicsit lejjebb, azt nem-e lehetne-e lilával, oda kéne egy zsiráf naplemente előtt, meg ezt a clipartot is bele kéne tenni mert tökre jópofa, ez biztos tetszeni fog az ügyfeleknek, és zenéljen is, mert az tök mókás, és a többi. Designerünknek már a zsiráfnál tikkelni kezd a szemöldöke, de beleteszi. Megrendelőnk még hetvenhétszer átpakoltatja, mire úgy gondolja, hogy kész. Az eredmény egy olyan csiricsáré okádék lesz, amit a vásáros cigányok is elhűlve adnának körbe, de Megrendelőnk szerint ez a piac letarolásának kulcsa, élete főműve, és büszke magára, hogy megalkotta.

A designer elvonul idegszanatóriumba, és átadja a sablont a programozónak. Annak már előre rángatózni kezd a szemöldöke, de csak mert ő is rutinos. Éppen ez óvja meg attól, hogy már az első órákban leolvadjon az agya: előveszi az ilyen esetekre előre elkészített, saját Content Management-motorját, rászabja a sablont, és ezzel már kész is az oldal nagy része. Ugyanis a Megrendelők 99%-ban mind tök ugyanazt akarják "rendkívül újszerű és egyedi" megoldásként. A lényeg: bele tudjanak barmolni az aloldalak szövegébe, legyen többnyelvű, tudjanak feltenni képeket, és lehessen nekik írni e-mailt. Ennyi. Ennél bonyolultabbat talán kétévente kér valaki, az meg implementálható a kész rendszerhez. Persze a programozó használhatna kész CMS-eket is, mint a Wordpress, a Joomla vagy a Drupal, de a programozó nem hülye, hogy más szarában turkáljon, és a tornazsákokat (senki által soha nem használt, fölösleges funkciók) pakolássza. Normális programozó gyorsabban ír saját tartalomkezelő motort, mint amennyi idő alatt egy Wordpresst be lehet konfigurálni. Különben is, ezek az előregyártott motorok általában csak a Megrendelő igényeinek 99%-át fedik le, a maradék 1%-ot pedig kínkeserves, több hetes gányolással lehet csak úgy-ahogy belehegeszteni.

A programozónak egyrészt valamivel könnyebb a dolga, mint a designernek, mert a műszaki analfabéta Megrendelő fontoskodása azonnal alábbhagy, amint az ő területébe kellene belekontárkodnia, és félelemmel vegyes tisztelettel tekint a digitális feketemágiára. Másrészt viszont a projektre szánt idő 80%-át felemésztette a Megrendelő faszkodása a design körül, amit ő nem fog fel, és folyamatosan basztatja a teamet, hogy közeleg a határidő. Hogy milyen határidő, azt sosem lehet értelmezni, de rendkívül fontos lehet például, hogy egy kávéautomatákat forgalmazó cég weboldala április 19-re kész legyen, vagy egy 32 éve működő autószerviznek pontosan május 11-re legyen weboldala, mert különben másnap lekaszabolják őket a nindzsák. A programozó igyekszik ezt betartani, általában sikertelenül, aztán odaadja, tessék, itt van.

Itt jön az a probléma, hogy Megrendelő ekkorra már egyrészt totálisan elfelejtette, mi a fenét akart, másrészt már teljesen mást akar, és elkezdi hívogatni a programozót, hogy nem-e lehetne-e néhány "apró módosítást", vagyis töviről hegyire újraírni az egészet, persze ingyen. Ezeket rendszerint este nyolc óra körül találja ki, amikor a programozó éppen a vacsorájához látna, vagy leülne megnézni egy filmet a fárasztó munkanap után. A kérés kimondatlanul is magában foglalja, hogy amíg ez nincs kész, a Megrendelő egy fillért sem hajlandó fizetni, mert amúgy is úgy gondolja, hogy a csapat eleve szemtelenül magas árat kért azért az "egyszerű kis weboldalért". Így aztán ha a programozó nem akarja hetekig halogatni a lakbérfizetést, kénytelen vacsora helyett vérben forgó szemekkel nekiesni a forráskódnak, és megcsinálni az "apró módosítást" annak a segg Megrendelőnek. Jó esetben másnapra nem talál ki valami mást, feltéve hogy a fenti eseménysor már legalább háromszor lejátszódott a héten.

Amikor a Megrendelő végre megkapja a csiricsáré, értelmetlen funkciókkal kiagyusztált weboldalát, jön a következő probléma: fogalma sincs, hogyan kell kezelnie. Ugyan ő maga kért szerkesztőfelületet, meg többnyelvű oldalt, meg toronyórát lánccal, de abba nem gondolt bele, hogy minden funkciónak kezelőfelülete is kell hogy legyen, azt meg meg kéne tanulni használni. Ekkor dokumentációért és oktatásért rinyál, de ekkor a programozó már közli, hogy nyalja ki a seggét a Blahán, és maximum Skype-on hajlandó elmagyarázni, hogy működik a rendszer, Megrendelőnk pedig belenyugszik, hogy ennyi pénzért tényleg maximum ez jár.

Többszöri szájbarágós elmagyarázás után, amit Megrendelő és főleg üveges tekintetű nőkből álló céges sleppje "Várj, várj, ne ilyen gyorsan mondjad" és "Jaj, én ezt nem értem, mi nem vagyunk informatikusok" felkiáltásokkal szakít meg percenként, nagy nehezen eljutunk odáig, hogy Megrendelő végre elkezdi feltölteni az oldalt tartalommal, és a keze alá került hihetetlen hatalomtól megrészegülve telepakolja azt borzalmas helyesírású termékbemutató rizsákkal és okádék clipartokkal. A designer ezt látva sírva fakad, mert már egész elfogadható volt az oldal kinézete, de miután a Megrendelő belebarmolt a főoldalba egy 26 pontos, villogó sárga szöveget egy alap Word grafikával, már teljesen vállalhatatlan, továbbá szét is esik. A csapat portfoliójába ezért nem az eredeti oldal, hanem egy letükrözött változat kerül, amit a designer tölt fel kamu tartalommal. Megrendelőt azonban nem érdekli, hogy néz ki az oldala, csak az, hogy rajta legyen az információ, és legyen megfelelően figyelemfelkeltő.

Ezután jön az a rész, hogy a Megrendelőnek fizetnie kéne, de elég jelentős részük úgy gondolja, hogy ez nem része a projektnek, és megpróbál eltűnni. Némelyiknek egy dühös programozó beleveri a fejét a kocsija szélvédőjébe, másoknak elég bemenni az irodájába néhány fekete ruhás haverral. Ez is az évek óta kialakult rutin része.

Megrendelőről ezután soha többé nem hall a webszakma, mert meggyőződése, hogy neki már van weboldala, és ez az idők végezetéig kielégíti minden igényét. A következő évben egyébként megjelenik egy konkurrens nyugati cég, akik nem sajnálják a pénzt a webes jelenlétre, és megeszik reggelire a Megrendelőt. Ezután megy a sírás-rívás a szemét multikról, és Megrendelő éhen döglik. Szerencsére."

Forrás: Droidzóna